Nehéz elhinni, hogy Jézus valóban azt mondta, szeressük ellenségeinket.
Ha ezt mondta, akkor ez ott, Júdeában és Galileában, a „szemet szemért!”-elv meghatározta világban volt aktuális.
Itt és most nem.
A megbocsátás hagyján, sőt természetes, ha őszinte megbánást tapasztalok; és ekkortól már nem is ellenségként kezelem. Még meg is szerethetem, amire konkrét példákat is tudnék felsorolni. Ugyancsak nem minősítem ellenségemnek azokat, akik akaratlanul ártanak. Azokat sem, akik azért vannak ellenem, mert félrevezették őket. Az utóbbi két csoportba tartozók (remélem, hogy rohamosan csökken a számuk!) nem ellenségeim, és bosszút, de még megszégyenítő viszontválaszt sem forralok ellenük, csak nem szeretem őket (sem). Legfeljebb közömbösök számomra.

Ha ez – szeresd ellenséged! – igaz, érvényes lenne, akkor Isten szeretné a Sátánt. (Az isteni megférne a sátánival; sőt – maradva a képnél – összeborulhatnának, egybeolvadhatnának, ami – ugye – eleve abszurd.) A Sátán (a sátáni) ugyanis tudatosan ellenfél és károkozó végletes akarással.
Ha ez igaz lenne, akkor szeretni kéne a gyarmatosítót, legyen az ókori vagy újkori.
Ha ez igaz lenne, akkor szeretni kéne a kizsákmányoló tőkést.
Ha ez igaz lenne, akkor szeretni kéne az élősködőket, a gazembereket, a gyilkosokat, a gyilkolásra felbujtókat, a parancsot-kiadókat.

Szerintem az egyik, ha nem a legnagyobb és legkártékonyabb farizeusi hamisság ez a „szeresd ellenségedet!” parancsolat szajkózása és betartatása. Az ember ugyanis természeténél fogva (létfenntartási ösztönétől hajtva) és morális megfontolásokból sem tud megfelelni ennek. Aki aztán komolyan veszi, és szembesül az Istentől, illetve Jézustól eredőnek kikiáltott parancsolat megszegésével, azt bűntudat kezdi gyötörni. (És már rohan is feloldozásért… Ez pedig kiszolgáltatottá, tulajdonképpen alávetetté teszi. Máris ott vagyunk, ahová az álpróféták hatalomvágya elvitt bennünket.)
Azt elhiszem, hogy Jézus azt vallotta és hirdette, hogy nem a gazdagság, hanem a szegénység visz közelebb Istenhez. (Lk 6, 20 – 21.) Napjainkban azonban sem a gazdagság, sem a szegénység, hanem a biztonság segít eljutni hozzá.
A gazdagság nem, mert a Tőke megváltoztathatatlan jellemzőjénél („természeténél”) fogva nem Istent, hanem újabb és újabb profitot, lehetőleg extraprofitot akar.
A szegénység sem, mert az ember fundamentális ösztönei (különösen az életösztön, amikor a betevő falat a tét) meghatározóak, működnek és minden más késztetést, vágyat elhomályosítanak.
Rabolni nem muszáj, de élni kell; a megélhetési bűnözés, akár tetszik, akár nem – realitás.
Szerzési vágyam féken tudom tartani, sőt még megelégedettséggel is eltölthet a kordában tartása, ha nem gond a mindennapi falat mellett legalább az összkomfort, a biztos munkahely, tisztességes fizetés, az értékőrző nyugdíj. (Ha nem gond nekem és szeretteimnek, akikért felelősséggel tartozom.) Ha viszont mindez, tehát a 21. századi normák, körülmények, kritériumok szerinti létbiztonság nem adott, akkor muszáj megteremteni. Legalábbis tenni azért, hogy biztonságban legyek, legyünk, mert enni kell, lakni kell, a gyereknek ruha kell, iskolába járni kell.
Jézus korában, kétezer éve, de még ezer, vagy száz éve is egészen más körülmények voltak. Általánosabb, ennélfogva elfogadottabb, legalábbis tűrhetőbb volt az anyagi szegénység. De aztán ki is robbantak a forradalmak.
Ha szegény vagyok, természetesen imádkozhatok Istenhez segítséget kérve, hihetek, bízhatok benne, de ha én csak egy átlagos ember vagyok, akkor munka után szaladgálok, a családom és magam megélhetési feltételei megteremtésén és megtartásán fáradozom. Akkor nem marad időm, és nem lesz kedvem elmélyedni, a szent iratokat tanulmányozni, a templom (zsinagóga, mecset, sztúpa) padját, szőnyegét koptatni.
Ha azonban biztonságban vagyok a családommal együtt, akkor tudok foglalkozni a Mennyei Atya dolgaival…

Más, mindezeknél talán nagyobb, mindenesetre aktuálisabb gond is van azonban.
Jung mondta ki (és ő igazán tudhatta, és igaza is volt), hogy a pszichológia átvette a vallás szerepét. Átvette, csak hát – ezt ugyan Jung nem tette hozzá, de igaz – spirituális tudás híján betölteni képtelen.
És ez nagy baj. A kiszolgáltatott, komplex segítségre szoruló ember – forduljon segítségért bárhová - csak pótlékot kap.
Valaha a gyülekezet papja (mint a zsidóknál a rabbi) mondhatni mindenes volt. Nemcsak lelkipásztor, hanem békebíró, szociális gondozó, üzleti tanácsadó, aki ráadásul, legalábbis a protestánsoknál, kertészkedni, kapálni, kaszálni, tehenet fejni is tudott. És jóformán mindenben segített, tanácsaival, elől járó példájával.
Ma is akad persze fehér hollóként focizni tudó, a paplak mögötti óriás kertet nagy hozzáértéssel művelő lelkész, de a többség legfeljebb a templomban és az imaórákon mondja a magáét a rohamosan vénülő gyülekezetnek.
Az egyházak, az azokat láthatóvá tevő, megszemélyesítő papok többsége trehány; lusta, féltékeny, önző, felületes; valójában istentelen.
Isten bárányainak gondozása pedig a pszichológusokra, az egészségügyi szolgálat alkalmazottaira maradt, akik viszont képzettségük, beállítottságuk miatt szakbarbárok, a szükséges és elvárt szaktudást nézve laikusok maradtak.
A valódi vétkes az egyház, és nyilvánvalóan annak felkent - kiképzett, megfizetett – siserahada.
A halaszthatatlan vallási forradalomnak tehát erre is ki kell terjednie. A 24. órában vagyunk, hogy gyökeresen megreformáljuk, korszerűsítsük (21. századivá formáljuk) az egyházakat, az egyházi szolgáltatásokat.
Ha nem tesszük, a teista egyházak elvesznek, és ezzel mi, emberek nemcsak veszítünk, hanem mi is – legalábbis részlegesen – elveszünk…

Jelenünket meghatározó főbb tendenciák
1. Jó (gyorsuló?) ütemben folyik a Globális Unió létrehozása.
2. Az ateizmus bástyái közül ugyan több összedőlt, vagy lufiként szétpukkadt, a megmaradt had azonban sarokba szorított falkaként dühödten támad. (És mintha egymásra találtak volna – a globalisták és az ateisták -, ami persze logikus is, hiszen a GU-ban nem kell, sőt, nem jó, ha van Isten; mármint az igazi, mert a panteista „világszellem” még fel is használható…)
3. Az ateizmus szükségszerű visszaszorulása miatt keletkezett űrt nem az egyistenhit és annak intézményesített vallásai, egyházai töltötték be, hanem oda benyomult az üzleti lehetőségekre fogékonyabb, szebben mondva, realistább panteizmus, a New Age, városi sámánizmus és egyéb kókler képződmény. Egyelőre azonban még bizonytalanok és szervezetlenek; a gazdasági – politikai alapon szerveződő GU ugyanis nem igazán az ő világuk. De még – az ő szemszögükből nézve - semmi sem eldöntött, ugyanakkor a GU-féle formációval, annak agymosó rendszerével és módszereivel csak a monoteisták, különösen azok erős magja, az elkötelezett teisták (mármint közülük azok, akik felismerték a veszélyt!) állnak szemben, akiket viszont ők – a panteisták és „csatolmányaik” - ellenségüknek tekintenek. (Ahogy azok is vagyunk, mivel a panteisták nemcsak tagadják az egy Isten létét, hanem helyébe új istent, a világszellemet, egyes irányzatok ilyen-olyan szellemlényeket képzelnek…)
4. Az egyistenhívők inkább csak védekeznek, magyarázkodnak; szenvedélyesen legfeljebb továbbra is csak egymást győzködik. (Ez azonban globális méretekben és hosszútávon visszavonulás, amit a látható trend is bizonyít.)
5. A vallási – keresztény/keresztyén, iszlám, zsidó – szervezetek passzívak, jóllehet igazán ők tehetnének a veszély ellen, hiszen a hatékony ellencsapáshoz szükséges infrastruktúra (szervezeti keret, főállású alkalmazottak, helyiség, média stb.) a rendelkezésükre áll.

Az ateisták (legyenek azok komoly és ismert tudósok, akár egyszerű lelkek, úgymond népi ateisták) érvei három pontban megfogalmazhatók.
a.) Ami nincs, azt nem kell bizonyítani. (Isten nincs – mondják, de bizonyítani nem tudják, de hát – szerintük – ami nincs, azt nem is kell bizonyítani.)
b.) A vallásos hit nem más, mint mém (Isten-mém?) eredménye.
c.) Ateista alapon minden kérdés megválaszolható.

Nézzük valamivel részletesebben.
Nincs Isten?
Honnét tudják, hogy nincs?
Az emberben nincs? – Az embert atomjaira szedhetik, és nem találják…
A Földön nincs? – A bolygót is szétszedhetnék, és Istent nem lelnék…
Az univerzumban nincs? – Erről csak hipotézisek születtek, mivel még nem tart ott az emberiség, és talán sosem fog ott tartani, hogy megismerhesse – és „részeire szedje”? - az egész univerzumot…
A mindenségben (a véges univerzumon túli abszolútumban) nincs? – Erre viszont az ateisták adekvát választ képtelenek adni...

A vallásos hit nem más, mint mém-örökség?
Mi a bizonyíték, hogy a gének mintájára elképzelt mémek vannak? (Van, mert R. Dawkins kijelentette?) Nincs bizonyíték, s ebből következően – ha következetesek akarunk maradni – nem mondhatjuk, hogy az ember istenhitét a benne lévő mémek egyike, nevezetesen valamiféle Isten-mém indukálja.

Ateistaként minden kérdés megválaszolható?
Valóban sok mindenre kielégítő választ lehet adni.
Minden kérdésre?
Például a nagy kérdések közül arra igen, hogy miért és hogyan lett az ember.
- De mi az ember létezésének – a mindennapokon túlmutató – célja?
Arra van ateista válasz, hogy hogyan lett az élet, és mi lesz vele.
- De mi az élet célja?
Az ateisták arra is tudnak válaszolni, hogy hogyan lett az univerzum, és mi lesz, mi lehet vele, de arra már nem, hogy milyen célt szolgál. (Aminek ugyanis nincs önmagán túlmutató célja, az nyilvánvalóan céltalan, tehát értelmetlen…)
- Mi az univerzum születésének, létének, majd elkerülhetetlen végének célja?
Nincs célja? Ha nincs, akkor miért nincs?
Ha nincs célja – az életnek, az embernek, az univerzum létének -, ha semmilyen célt nem szolgál, akkor fölösleges, és mint ilyen, előbb-utóbb véglegesen, folytatás nélkül megszűnik. Az emberi élet egyik lehetséges, nem zárható ki, hogy mindent felülíró célja például a tökéletesedés. Az egyén fundamentális ösztönei, valamint a földi létforma, a földi természet, társadalom, és annak kisebb egységei ezt a célt szolgálják, ergo mindezek elsődleges célja ez.
Továbbá:
- mi volt az ősrobbanás „előtt”?
- mi lesz az univerzum halála „után”?
- mi van az univerzumon túl?
A monoteizmus tud válaszolni; minden kérdésre minden szempontból kielégítő választ azonban kizárólag a teizmus ad.

Sürgető tennivalók:
1. A vallásos hit, pontosabban az egyistenhit és a tudomány nemcsak összebékíthető és összeegyeztethető, hanem egymástól elválaszthatatlan. Az egyistenhitet tehát cáfolhatatlanul (és persze közérthetően) tudományos eszközökkel, módszerekkel kell megalapozni, folyamatosan ápolni, fejleszteni. El kell érni, hogy az egyistenhit, ezen belül a teizmus támadhatatlan legyen.
2. Vallási forradalmat kell kirobbantani.
Céljai:
• megrendíteni az ateizmus bástyáit;
• romba dönteni a panteizmust és mindenféle áltudományos, álmisztikus nézetrendszert;
• elsöpörni a nihilizmust;
• építő tevékenységre korlátozni (kényszeríteni) a tőkét;
• megszüntetni az elavult egyházi szervezeteket, intézményeket,
• hogy létrejöhessen, majd kiépülhessen, és mindent áthatóan működtessen, éltessen egy új rendszer. Ebben…
• maradhatnak a nem kirekesztő monoteista vallások és megreformált (korszerűsített!) szervezeteik, ha nem törekszenek kizárólagosságra;
• működjenek független ökumenikus és korszerű vallástudományi kutató műhelyek;
• legyenek kulturális régiónként rendszeresen ülésező – igaz emberek által és közülük – választott, a felmerülő kérdésekben állást foglaló etikai tanácsok. (Igazak Tanácsa?)
3. Hagyni és elősegíteni, hatékonyan szorgalmazni kell, hogy ez az Isten- és emberközpontú új rendszer határozza meg az ember mindennapjait.

Tehát ne szimplán emberközpontú, pláne ne anyagközpontú (pénzközpontú) legyen a világ, hanem ezt a meglévő rosszat kell forradalmi módszerekkel és erővel Isten- és emberközpontúvá változtatni; olyanná, hogy egy – két emberöltőn belül megteremtődjék Isten és az ember, az élet és az istenhit szimbiózisa. Eljöjjön végre, megvalósuljon már itt a Földön Isten országa.

Megvalósítható mindez?
Nemcsak ez, hanem több is, minden, és – szerintem – már földi életünkben elérhetjük a lehető legtöbbet, akár a teljességet, ha visszatérünk a kezdetekhez.
Tartalmilag Istenhez, formailag az ősegyházi gyakorlathoz.

Isten és az ember közé ne furakodjék oda folyton - a maga szövevényes, már-már követhetetlen szofizmusával - a pap (a zsidó rabbi, a buddhista láma, a muszlim imám, a keresztény lelkipásztor, plébános, és a többi).
Bárki eljuthat Istenhez. Az, aki Jézus nyomdokaiba lép, az Atyához, a hű zsidó JHVH-hoz, Mohamed követője Allah-hoz… Közvetítő nélkül.

Maradhatnak a templomok (székesegyházak, bazilikák, mecsetek, sztúpák, különféle szentélyek), de engedjék az embereket (hívőket és istenkeresőket), hogy otthon is találkozzanak, és egymással, egymás közt beszéljenek Istenről, és bármiről, mindenről, ami természetfölötti, vagy azzal kapcsolatos. Akár vitatkozzanak. A hitélet fő színtere ne a művészileg esetleg egyedülálló, de rideg, távolságtartó, esetenként nyomasztó építmények, hanem a családi otthonok legyenek; ahogy volt ez Buddha, Mózes, Jézus, Mohamed életében.

Olvashassák az apokrif evangéliumokat, az eddig tiltott vallási iratokat.

A klérus ne akadályozza, hanem éppen fordítva, segítse a népi vallásosság kibontakozását és terjedését…

Luther Márton a reformáció hajnalán – tehát több száz évvel ezelőtt kinyilvánította a hívők úgynevezett egyetemes papsága elvét, amit azóta sem vontak vissza. Sőt…! [„A reformáció szerint a hívõk egyetemes papsága azt jelenti, hogy a gyülekezet tagjai minden papi közvetítés nélkül, hitben közvetlenül járulhatnak Isten elé, vehetik a bûnbocsánat ajándékát, imádkozhatnak, és életük áldozatával tanúskodhatnak Istenrõl.” – írta, értelmezte dr. Harmati Béla, az evangélikus egyház ny. püspöke - http://www.evelet.hu/archivum/2002/47/24?print=1]
Nem kéne ezt most már végre valóra váltani, napi gyakorlattá tenni?

♣ ♣ ♣